Annyi szó maradt bezárva,
annyi válasz odafenn,
és a szél csak tovább írja,
amit nem mond ki senki sem.
Könnycseppünkből tajték lesz,
ahogy a folyóhoz ér,
minden emlék újra felkél,
mégis messze visszatér.
Ami biztos, az elmúlik,
ami fájt, ma már nevet.
Tiltott napok árnyékából
építjük az életet.
És a hajnal nem talál meg,
nem csípi már a bőrünket,
csak lapozzuk csendben tovább
félig írt történetünket.
Életünk fája alatt
minden ág egy régi út,
minden kérdés visszanéz még,
de választ már nem is úgy.
A könyvünkben üres oldalt
őriz minden elveszett,
mindig az marad ki végül,
ami igazán lehet.
Lehet egyszer majd megértjük,
miért volt oly hosszú tél,
miért sodort annyi tajték,
miért nem maradt a szél.
De ma még csak együtt állunk,
árnyékunk a földre dől,
és a csendből lassan kinő
minden szó, mi összetör.
Ami biztos, az elmúlik,
ami fájt, ma már nevet.
Tiltott napok romjaiból
kinő újra a liget.
És a hajnal, hogyha felkel,
nem siet már semerre sem,
csak lapozzuk azt a könyvet,
amelyből a legfontosabb
mindig hiányzik csendesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése